A parkok szerelmese

Írta: John G. Mitchel
Fényképezte: Melissa Farlow

Frederick Law Olmsted, az egykori újságíró keze nyomát viseli számos amerikai nagyváros és magánbirtok. Olmsted volt a városi parkok megálmodója és a Chicagói Világkiállítás tájépítésze.

Évekkel korábban a természeti adottságaiért – terebélyes tölgyek és hikorifák, a zöldellő Wellington Hill szelíd lankái – választotta épp ezt a helyet. Ezután következtek az ő jellegzetes finomításai: a fények és árnyak foltjai, a textúrák szövevényes rétegzése, s végül valami titokzatosan festői, dús lombok övezte bukolikus központi elem. Hitte, hogy amit tervezett, az némi megnyugvást hozhat majd a McLean Kórház elmebetegeinek. Ám most már ő is közéjük tartozott, s az elé táruló látvány csöppet sem nyugtatta meg…

Fordulatokban és lenyűgöző teljesítményekben bővelkedő hosszú életútja végéhez közeledve Frederick Law Olmsted – aki az amerikai városok első nagyszerű parkjainak megalkotója s egyben az amerikai tájépítészet alapító atyja volt – idős korára szellemileg annyira meggyengült, hogy végül abba a zárt intézetbe került, melyet egy emberöltővel korábban éppen ő tervezett. 1898-at írtak, a helyszín a massachusettsi Belmont. Az itt ápoltak kis csoportokban elhelyezett lakokban éltek. Az egyik ház neve: Remény, bár ez aligha tükrözte hősünk állapotát. Ám Olmsted megfigyelőképessége még nem tompult el annyira, hogy amikor a parkban sétálgatott, észre ne vegye: itt bizony nem egészen az ő eredeti elképzelései valósultak meg. „Nem hajtották végre a tervemet – panaszolta. – Hogy az ördög vinné el őket!”

Milyen keserű megvetéssel átkozhatta a paranoiával küszködő Olmsted néhány másik ügyfelét is, akik – hogy az ördög vinné el őket! – képtelenek voltak megvalósítani a terveit. Vajon voltak-e olyan időszakai Belmontban, amikor hanyatló szelleme vissza tudta még idézni e fényes tehetség pályájának büszke örökségét? Hiszen aligha felejthette el a parkokat, melyek fényt, levegőt és közösségi szellemet hoztak a nagyvárosok – Boston, Buffalo, Louisville vagy New York – zsúfoltságban élő szegényeinek. S bajosan lehet elfeledni lángelméjének egyéb remekeit: a campusokat és a kiterjedt birtokokat, a temetőket és az arborétumokat, a washingtoni Capitolium körüli parkokat, az 1893-as Chicagói Világkiállítás pompás sétányait, az első fasor szegélyezte amerikai sugárutat New Yorkban, az egyik legelső tervezett előváros (az illinois-i Riverside) íves utcáit vagy épp a Yosemite-völgy és a Niagara-vízesés megóvását szorgalmazó jelentéseket.

Mindezt egy olyan korszakban, amikor még erősebben dívott Amerikában az üzleti érdekeket kiszolgáló vandalizmus, mint manapság. Az életművét méltató írások közül talán fölrémlett még Olmsted előtt a Garden and Forest (Kert és erdő) magazin vezércikkének néhány részlete, amely a chicagói világkiállítás évében „az Újvilág eddigi legkiválóbb művésze”-ként üdvözölte őt. És bár „emberek milliói, akik meg sem születtek még, pihenést és felüdülést találnak majd az általa megalkotott szívderítő tájakban”, e férfiú „nevének és személyének emlékezete az évek múlásával elhomályosulhat, hiszen az építészek sorsa az, hogy a műveik árnyékában maradnak”.